2008. november 30., vasárnap

Advent első napjára

Nagyon vártam az idei adventet. Már több mint egy hete kavarog bennem a várakozás mindenféle magasságban, mélységben és színben. A legáttörőbb érzésem az, hogy valami nagyon szépet szeretnék!
Íme egy szelet szépség a mai napra, amikor kigyúl az első gyertya:

Álom és a bölcs

Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?

- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél.

Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...
Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!
Szép adventet, Kata

2008. november 24., hétfő

Születésnap - képekben


Már egy hete az a téma, hogy mikor lesz már hó? Szombat reggel, ébredéskor hatalmas pelyhekben hullt a hó, minden csupa fehér volt. Dorottya hamar megállapította, hogy ez a Jóistenke ajándéka, biztos. Nem volt kérdés, hogy kimegy-e az udvarra vagy nem! Nanyó bírta egy darabig a hócsatát, de feladta. Dorottyát nem lehetett becsalogatni semmivel. Csurom vizesen mászkált az udvaron és Morgó kutyájával visított az ég felé, hogy soha ne álljon el a "hózás"...

Aztán kidőlt. Aludt egy jó nagyot, majd pihenten élvezte az ajándékok varázsát. Volt virág (ezt nem lehet kihagyni, mert bárhová megyünk mindig azt kéri, hogy virágot hozzunk...), torta, sapka-sál, megint torta, csoki, hintaló, mese CD s hadd ne soroljam. El lett kényeztetve, majd nyögjük egy darabig. Íme egy pár kép - bár a legszebb pillanatok úgysem örökíthetők meg! Isten éltessen kislányom! Anyus

Kóstoló
Mama és Nanyó

Hintaló - az est fénypontja

Amikor így szeret megszűnik minden

Amikor már mindent kipróbált

Na és egy kis puffogás a sarokban...

2008. november 21., péntek

Göncöl szekere

Napszentület után, amikor a Teremtő az égnek boltozatára helyezi a kisebbik világító testeket, hogy Öregisten égboltabroszának fényes formái "a szegény legénynek utat mutassanak", amikor csűrünk fölé érkezik az égabrosz Göncöl-szekere, úgy hogy a rúd végén kuporgó ostoros megnyergeli a kupás-cserepeket, akkor tudjuk: őszutóba hajlik az esztendő.
Egy este, kúrálás után, amikor kiléptünk a pajtából Dorottya ujjongva nézett fel az égre: Apa, édesapa, né mennyi csillag! A göncölszekér tengelye akkor már egészen a csűr tetejét súrolta. Révülten néztük a Teremtő égabroszát. Kiválasztottuk a legközelebbit, a göncölszekeret.
Mesélni kezdtem neki Göncöl táltosról, aki szekerén az Úristen gyógyító füveivel, bajt szüntető írjaival járta a teremtett világot, úgy segített a rászorulókon. Egyszer egy napon eltörött Göncöl táltos szekerének a rúdja. Jó emberek,kérlek segítsetek! - kérte Göncöl a segítséget, azoktól, akiknek korábban ő juttatott az Úristen gyógyírjából, de rajta senki nem segített.
Dorottya áhítattal hallgatta a Teremtő emberének történetét. Először halkan és bátortalanul ismételgette, később lelkéből kiáltotta: Jó emberek, segítsetek!
De Göncöl táltosnak senki nem segített. Jó Úristen csak nézte, nézte az ő mennyei országából, hogy jó emberének, aki az ő gyógyító írjait viszi háztól-házig nem akad egyetlen segítője sem. Arra gondolt, örök példaként adja minden embernek Göncöl történetét. Felemelte őt törött szekerével, és csillagként égboltozatának abroszára helyezte, hogy tanulsága mindig, minden ember számára szem előtt legyen.
Bekerültünk a tűz mellé, Dorottya lekuporodott, tenyerébe eresztette állát, s amíg én a tüzet raktam kérte: Édesapa, légyszíves mondjuk el Göncölt! Másnap hajnalban, fejés után, tűzrakás közben, Göncöl táltos történetével indult a nap. Este megnéztük, ott van-e a csűr felett a szekere? És egy délután, amikor Fülöp lovunkkal az eperfáktól ereszkedtünk le a falu irányába, Dorottya meglátta a javításra előkészített halottas szekeret. Örömmel kiáltotta, mint aki a megfoghatatlant mégis kézbe vette: Apa, apa, né hol van Göncöl szekere!
S.

2008. november 19., szerda

Csend

A napokban elmaradtak a bejegyzéseink. Az igazság az, hogy kisebb dolgunk is nagyobb volt annál, hogy blogolni legyen kedvünk. Hétfőn délután favágáshoz fogtunk, hogy a kertből, udvarról eltakarítsuk a felgyűlt hulladék-faanyagot. Én a láncfűrésszel dolgoztam, a párom és anyósom adogatták a deszkadarabokat. Dorottya a szekérről énekelgetett, hogy jobb kedvünk legyen.
Pillanatok alatt történt, Kata utánanyúlt egy darab fának és rátenyerelt a láncfűrész lapjára. Másodpercek alatt minden átvillant az agyamon: hogy levágtam a kezét, elvágtam az ütőeret... Anyósom mozdulni sem tudott az ijedségtől, Dorottya pedig hatalmas zokogásba kezdett. Mint később kiderült, azt hitte, hogy ő a hibás és miatta történt a baj. Máig eltartott, hogy elhitessük vele nem ő a hibás.
Ahhoz képest, hogy mekkora baj lehetett volna, elég olcsón megúsztuk. A tenyere közepébe hasított bele a lánc és a hüvelyk úján a körmöt vágta kettőbe, de nem roncsolt szét semmit. Belegondolni sem merek abba, hogy mi minden történhetett volna. Mindannyian hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy a nagyobb bajtól megvédett.
Bár egy darabig a jobb kezét nem tudja majd használni, Kata sebei szépen gyógyulnak. Első perctől szakszerű ápolásban van része. Köszönettel tartozunk érte Ballok Erzsébet asszisztensnőnek.
Adjon Isten jó éjszakát és balesetmentes napokat mindenkinek.
S.

2008. november 15., szombat

Drakula és a székelyderzsi szalonna

Nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál volt november 6-8-án Temesváron. A több mint 150 jelentkező filmből 40-et választottak ki bemutatásra. Köztük volt Fazakas Szabolcs filmje a Székelyderzs éléskamrája, amely az idén Marosvásárhelyen a Simfesten a Legjobb dokumentumfilm díjat nyerte el.
A documfest információs lapjában román és angol nyelven jelent meg róla cikk, ezzel a végszóval:

"Un documentar ce dezvăluie o altă faţă a Transilvaniei, pusă prea mult în umbra lui Dracula, băutor de sânge, dar nu şi consumator de slăninuţă. Sau cine ştie..." (Anda Deliu)
"A documentary that reveals another side of Tarnsylvania, known through Dracula, the blood sucker, but not for bacon-fat consumering. Or, who knows..." (Anda Deliu)

Részlet a filmből:


Fogadjátok szeretettel: S

2008. november 12., szerda

Olvasnivaló

Ma nekifogtam rendet rakni az irodában. (Nem hiába! Óriási a rendetlenség bennem - ilyen időkben...) Ráakadtam az alább olvasható történetre. Nagyon szeretem. Régi kedvencem, szívesen megosztom veletek. Szeressétek ti is! Kata

Fekete István: A szél és az erdő
– részletek

(„Nem lehet, nem szabad már tovább fájni, tovább pusztulni. Valami olyat kell mondani, írni, ami az élet és a nap felé tör.” Sinka István)


A völgyben patak futott, a hegyoldalon titkosan suhogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a szél, akár nem. A patak vizében apró halak villogtak, partján tavasszal békák hangversenyeztek, és tükrében benne voltak nappal a felhők és éjjel a csillagok. Ahol a völgy kitárult, kis fal lapult a hegyoldalhoz; házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt nyárról álmodtak a füvek, fák és virágok. De nyáron és télen, ősszel és tavasszal béke lengett a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy folyt le a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.
Jöttek az évek, mentek az évek; nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő; mókusok játszottak fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt nyári éjszakákon, hogy a róka elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kellett hazamennie...
Jöttek az évek, teltek az évek. A felhőkből eső lett, az esőkből patak és a patakok újra felhők lettek, mert a patak tisztelte a napot és párával áldozott neki. És a felhők elindultak keletre, nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok dörögtek és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét. Ilyenkor zúgott a szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint részeg kocsis a lovakat.
– Előre! Előre! - sziszegte. Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán; mozogjon az eleje, hej lusta csürhe... ne állj az útba te erdő!
Az erdő halkan nevetett.
– Ne siessetek; miért bántod a felhőket, te szél, hiszen úgyis mennek szegények...
A felhők, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.
– Ne sírjatok, ne sírjatok, a kutya teremtésit ennek a vénasszonybandának – üvöltött a szél -, ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok a könnyeiteket. Itt nincs rá szükség.
– Ott sírnak, ahol akarnak – zúgott az erdő –, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék...
A felhők erre már zokogni kezdtek, és záporozva hullatták könnyeiket az erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszlottak, s a szél szinte őrjöngött az erdő felett.
– Ezt megkeserülöd, erdő! Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetek oda, ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, ahol szomjas a föld, üres a patak, és az aszály jár tüzes kaszájával... vigyázz magadra erdő!
– Majd vigyázunk –mondták a komor tölgyek –, és most már eredj a dolgodra!
A szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre és tébolyult haraggal kavargott a fák között. Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.
– Ne erőlködj szelecske, vagy hozzál segítséget...
– Hát majd hozok –lihegte a szél – majd hozok, de azt megsiratjátok! És elrepült a falu felé.
Ekkor már este kezdett lenni. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban öreg meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint a fáradt madár. De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, s odakint különös mély hangon beszélni kezdett az szél:
– Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz... Az erdő csak van, de semmi haszna. Ott a tölgy, ott a bükk, ott a fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz...
Az emberek megfordultak az ágyban és aludni akartak. A szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve, mint a macska.
– Az asszonynak selyemkendő, a gyereknek meleg csizma... bizony, meleg csizma... Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető... (...)
Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban és számoltak. Aztán kimentek a pajtába és élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban kész legyen a reggeli. Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete. A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó, mégis valami rémséget lehetett benne látni. A földön kúszott először és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol. (...)
Ekkor kelt fel a nap, s első sugarai ijedten csillantak meg a fényes fejszéken.
– Eljött ez a reggel is – susogták a tölgyek –, búcsúzzunk!
– Búcsúzzunk – fuvolázta sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú –, búcsúzzunk!
És a napban fürdő erdőn még egyszer végigszállt a dal; megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és sírva zengett végig a tájon, mint a temetési ének. Aztán elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló ostoba parancs azt kiáltotta: – Csend!
Csend lett. A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban. Fogyott az erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt. Éjszakánként pedig sziszegve járt a szél az összeroncsolt erdő felett.
– Azt mondtad erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam... Nem válaszolsz? Nincs hangod, erdő?
– Neked se lesz nemsokára – sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni –, néma leszel, mint az átok, de legyél is!
A szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni sem tudott már, és orgonáló szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között.
– Hova lettél, drága erdőm? Hova lettél, édes erdőm?
– Mit nyavalyogsz itt? – akart kiáltani a szél, de csak rekedt huhogás lett belőle. – A forrás ugyan kiapadt, de hozok neked esőt, amennyit csak akarsz.
– Ó, ostoba szél, gonosz szél! Ó, gyalázatos szél, buta szél, mit csináltál?! A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tudott belőlem itatni, a vándor nem tudott felfrissülni, a fűzek elszáradnak, és meghalok én magam is.
– Holnap tele leszel! – ígérte suttogva a szél, mert már nem volt hangja semmi. Eddig az erdő zúgott helyette, és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette. De másnapra mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos, fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a szél.
– Megálljatok! – parancsolta, amikor a patak fölé értek. – Megálljatok!
– Minek? – ágaskodott fel egy fekete szörny. – Minek? Nincs erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.
–Parancsolom! – akarta ordítani a szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyogtak más vidékre.
Így azután a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami. De a kutakból is kiapadt a víz; az asszonyok fején megfakult a selyemkendő és a kiscsizmák sem kopogtak olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak, a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket, és némán, erőtlenül, szomorúam ballagott utánuk a szél.
– Hol a hangod, szél? – ingott fel a megmaradt pár vén fa. – Hol az erőd, szél?
De a szél nem válaszolt, mert már nem volt semmi hangja. És akkor éjjel – nem látta senki, csak a csillagok – visszalopódzott a szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.
– Béküljünk ki – suttogta –, béküljünk ki, erdő!
– Nem vagyunk már erdő – zsongtak a fák –, csak emlék vagyunk.
– Jóváteszek mindent – suttogta a szél.
– Tedd jóvá!
– Akkor a régi lesz minden?
– Akkor a régi lesz minden.
Elsuhant a szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat. – Talán lesz valami – suttogták.
A szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
– Nincs erdő – búgott a kéményben –, nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, tovább akartak aludni.
– Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották a szemüket. – Bizony nincs – gondolták. – De miért nincs? A szél jajgatva dúdolt a kéményben:
– Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák: mert nincs erdő, mert nincs erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év ... igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs erdő, s most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a szél, de a szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalakra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
– Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is...
És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el első sugarai, egy locsogó szarka csicseregve vitte meg a hírt az erdei népnek.
– Cserr! – kiáltotta. – Halljátok? Ültetik az erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen erdő odvában.
– Beszélj értelmesen! Ki ülteti és hol?
– Az ember, az ember; amit kivágott.
– Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz minden ostobaságot.
Amikor leszállt az est, a bagoly elimbolyodott a vén tölgyhöz.
– Igaz?
– Igaz. Most várom a szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
– Itt vagyok, itt vagyok – zendült meg a szél, – Nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni... ma, felhőcskék... – szólt bátran – csak szép lassan...
A régi avar halkan kopogni kezdett, mert eleredt az eső; a szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak. Csak a bagoly ült mogorván az öreg tölgy hóna alatt.
–Elázom, elázom, és megint náthás leszek.
–Vén bagoly, vén bagoly – suttogta a tölgy – hát elfeledted már a régi odvad?
A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába, – öreg vagyok már és feledékeny, de most már minden jó lesz ... Érzem, hogy minden jó lesz.
De erre már nem válaszolt senki. A felhők alacsonyan jártak. A sötétben a juhar szárnyas kis magja kerengett, a holt gyökerek felébredtek és megfogódzkodtak újra a földben. A fák némán álltak, és koronájukban békén aludt a szél. Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő. Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek téli estéken, amikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az erdő úgyis adott, amit adhatott.
Jöttek az évek, mentek az évek.
A patakban halak villogtak, tavasszal a békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólongatott partján a sárga vízililiom. Ha kellett, a szél meghozta az esőt – amit megtartott az erdő –, és ha kellett megszárította a madarak tollát, őzek hátát, rókák szőrét. A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.
Az öreg anyaróka éppen a baglyokhoz akart menni tanácsért, mert szülés előtt volt, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.
– Nem szégyellitek magatokat? Tekintettel lehetnétek állapotomra... – és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevet az erdő. Az élet és a szépség, az erdő és a jóság nevetett körülötte, szállt a dal, orgonált a megbékélt szél, a harangvirágok megkondultak, mintha az egész világot hívták volna az erdei csend és béke ünnepére.

2008. november 11., kedd

Tőkés László: csak hiteles emberekre adjátok szavazatotokat!

Tisztelt Lelkésztársaim! Kedves Testvéreim!
Szeretett Gyülekezetek!

A mindenen eluralkodó anyagiasság és a hatalmi bírvágy világában, másfelől népünk elszegényedésének és erdélyi magyarságunk meggyengülésének szorongatott állapotában – olcsó és hazug propagandával, üres kampányfogásokkal, szemfényvesztő mellébeszéléssel és ígérgetésekkel ne hagyjátok magatokat félrevezettetni!

Saját adólejeitekből visszatérített kegyelempénzen ne hagyjátok magatokat megvásároltatni.

Jóhiszeműségetek és nemzeti érzéseitek alapján se hagyjátok magatokat becsapattatni!

Egyházunk és gyülekezeteink ne vállaljanak részt hiteltelen jelöltek, politikai akarnokok és szélkakasok népszerűsítésében!

Nemzeti érdekérvényesítésünk erősítése céljából viszont föltétlenül részesítsük előnyben a közösségünkhöz tartozó, a keresztény értékeket hittel valló – többségükben RMDSZ-színekben induló vagy független – jelölteket.

Az egyéni szavazókerületeken alapuló választási rendszer kiválóan alkalmas arra, hogy valóban: válasszatok. Csak hiteles emberekre adjátok szavazatotokat – azokra, akik valóban a mi közös értékeinket és érdekeinket, nemzetünket, egyházainkat, városainkat, falvainkat, vidékeinket és közösségeinket felelősen és híven képviselik.

„Temetők helyett életet…" (Nagy László) – ez legyen az erdélyi magyarság jövőbe mutató választási programja és jelszava! Ennek érdekében vállaljon az Egyház a társadalomban hivatásának megfelelő jószolgálatot!

Nagyvárad, 2008. november 10.

Tőkés László
püspök
EP-képviselő

Utóirat: Egyházkerületi körlevelünket szeretettel ajánlom valamennyi polgártársam és testvéregyházaink híveinek a szíves figyelmébe.

2008. november 5., szerda

"Jézus nem volt Isten és Mária sem volt szűz" – egy pap botránykönyve szerint!

Peter Dresser atya "Jézus nem volt Isten" című könyve sokakat felháborított, míg másokat megdöbbentett. Az atya véleménye szerint a "Jézus Isten volt" hit téves. Véleménye szerint azon keresztények, akik ezt hiszik, teljes sötétségben élnek, hiszen egy ember sosem volt, és nem is lehet Isten és mivel Jézus hozzánk hasonlóan ember volt, így semmiképp nem lehetett Isten.
Továbbá, Dresser atya könyve szerint Jézus atyja nem a szent lélek, hanem József volt, és anyja, Mária sem volt szűz, hiszen valójában 6 gyermekes anya volt és ezen tévedések mellett a feltámadást sem kellene szó szerint érteni. Dresser atya véleménye szerint ezeket a tanokat a 325-os Nicaea zsinat találta ki, és azóta idejüket múltakká váltak.
Az ausztrál katolikus vezetőség mélységesen megdöbbent az atya írásán.
Forrás: news.com.au/www.5perc.hu

Ehhez a hírhez csak annyit, hogy ébredezik a világ! Avagy felfedezik a spanyol viaszt???


Czire Szabolcs írása, az "Unitárius ösvény" nem lett világhír. Íme egy részlet, hogy miről is beszélnek az unitáriusok:

• Néha hallani, hogy az unitáriusok nem keresztények... (?)
- A vád egyfelől rosszindulatból táplálkozik, másfelől tudatlanságból. De az unitáriusok különböznek a legtöbb magukat kereszténynek nevezőtől abban, hogy a Jézus tanítása szellemének való engedelmességet sokkal fontosabbnak tartják, mint egy később megállapított, egyedül üdvözítőnek kikiáltott hitet az ő természetéről vagy egy bizonyos egyház tantételéről. Ne feledjük el, hogy az utóbbiak alapján Jézus is eretneknek bizonyulna! Véglegesen tisztázni kellene, hogy a 4. századtól fokozatosan kialakuló egyházi dogmák elfogadóit, vagy Jézus követőit jelöli-e a keresztény megnevezés. Mi Istenhez Jézus példájának saját életünkbeni megvalósításával törekszünk eljutni, azaz Jézus követői vagyunk. Amenynyiben a keresztény Jézus-követőt jelent, az unitáriusok keresztények.
Az unitarizmus kereszténységen belüli helyzete igen emlékeztet a buddhizmuson belül kialakult helyzetre, ahol a vallásalapító eredeti eszméit és tanait következetesen csak egy parányi kisebbség őrizte meg. Mindkét esetben a többség az alapítóból istent csinált, és ezáltal a transzcendentális, dogmatizáló spekuláció véget nem érő útjára lépett.
Az unitárius kereszténység önmegjelölés e másságot (nem a páli, hanem a jézusi eredetet) hivatott kifejezni.
• Pontosabban mit?
- Hadd meséljek el egy történetet, amely talán a legérthetőbben fejezi ki a lényeget. Jellemző módon, egy olyan jezsuita írja le könyvében, aki Indiában született s többnyire ott is tevékenykedett, így nemcsak a belül élők elfogultságával, hanem a külsők objektívebb látásával is szemlélni tudta a kereszténységet.
A történet így hangzik:
"Sok évi munka után a feltaláló felfedezte a tűzgyújtás titkát. Szerszámait elvitte a hóval borított északi területekre, s megtanított egy ottani törzset a tűzgyújtásra és annak előnyeire. Azok aztán annyira megörültek ennek az újdonságnak, hogy még csak eszükbe sem jutott, hogy köszönetet mondjanak a feltalálónak, aki egy nap szép csendesen továbbállt. Azok közül a nagy jellemek közül való volt, aki nem vágyott tiszteletre vagy hírnévre; elég volt neki az az öröm, hogy tudta, valaki hasznát vette találmányának.
A következő törzs lakói, akikhez ment, éppoly lelkesedéssel tanultak, mint az előzőé. De a helyi papok, féltékenységükben az idegen népszerűségére, megölették őt. Hogy a bűnténynek még a gyanúját is eloszlassák, a Nagy Felfedezőnek a képét a templom főoltárára helyezték, valamint külön liturgiát terveztek nevének tiszteletére és emlékének életben tartására. A lehető legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy a szertartás legkisebb része se változzon, vagy maradjon el. A tűzgyújtó szerszámokat ereklyeként egy ékszeres ládikába helyezték, és azt tartották, hogy gyógyulást hoznak annak, aki hittel teszi rájuk kezét.
A főpap maga vállalta, hogy összeszedje és megírja a Felfedező életét. Ez aztán szent könyvvé vált, amiben a Felfedező szerető kedvességét követendő példaként ajánlották, csodálatos tetteit dicsőítették, emberfeletti természetét pedig hittétellé emelték. A papok gondoskodtak arról, hogy a Könyvet a jövő nemzedékei is megismerjék, miközben tekintéllyel magyarázták szavait, szentséges életének és halálának jelentőségét. És könyörtelenül halállal büntették, vagy kiközösítették azokat, akik eltértek tanításuktól. S minthogy ezzel a vallásos tevékenységgel voltak elfoglalva, a nép közben teljesen elfelejtette a tűzgyújtás módját." (Anthony de Mello: Szárnyalás)
Az unitárius kereszténység azt szorgalmazza, hogy mindannyian, egyénileg fedezzük fel a tűzgyújtás titkát, legyünk felfedezői mindannak, amit Isten belénk elhelyezett (végső soron Isten felfedezői), vallásosságunk semmiképpen ne merüljön ki a/egy Felfedező imádásában.
Szép napot,
K.

2008. november 2., vasárnap

Halottak napi gondolatok

Halottak napján könnyfakasztó dolgokról, vagy legalább temetők hangulatfestéséről ildomos írni. Amit most itt virtuális formába feltárok, bár nem könnyfakasztóan, de kapcsolódik a temetőhöz. (Vagy lehet, hogy mégis könnyfakasztóan?)

Dénes Jenő egyházközségi gondnok hosszas unszolására és az ő vezetésével, már egy hónapja folynak a temetőtakarítási munkálatok. A szociális munkások néhol lelkesen, máshol ímmel-ámmal, megint máshol civódva végzik a rájuk hárult feladatot. Munkájuk nyomán megvilágosodott a temető területe, eltűntek akácerdők és bozótosok, felszámolódtak szemétkupacok.

A Hidegkúti temető községi tulajdonban van. Mégis miért folyt bele az egyház a takarítási folyamatba? Mert ma már jórészt csak ez a temetőkert van használatban, mert egyházközségi tagjaink hozzátartozói is ott nyugszanak, és mert a Hidegkúti temetőben van az egyházközség elhalt lelkészeinek sírcsoportja.

A takarítási munkálatok során kerültek elő azok a papi sírok, amelyeket én – bár 4 éve vagyok papja a gyülekezetnek – a megközelíthetetlenség miatt még nem is láttam.Az őszi verőfényes temetőben, simogattam az időette sírköveket, próbáltam összerakni a széttört darabjaikat, kisilabizálni mohásodott írásaikat és közben hallgattam gondolataimat: Hány évet szolgáltak itt ezért a gyülekezetért, faluért? Jövevények voltak idegen földön és halálukig ezt a helyet gondozták, óvták. Megnyugvásukra is ezt választották. A gyülekezetből miért nem figyelt oda eddig senki a sírjaikra? Nem érdemelt volna meg az emlékük néha egy kis gondozást, csokor virágot, egy személy nélküli gyertyalángot? Megnyugvás számukra az itt pihenés?
Engedtem, hogy átfolyjanak rajtam a gondolatok, és közben elhatároztam: Megörökítem az előttem itt szolgált lelkészek emlékét. Irattári böngészéseim alatt némelyikükkel már találkoztam egy-egy esemény, feljegyzés kapcsán; volt akiket elbeszélések, visszaemlékezések alapján ismertem, volt akiknek a nevét sem hallottam.

A kérdések továbbra is bennem zakatoltak: Miért ad ez a falu csak annyit önmagára, hogy ősei sírját és azokkal együtt régi múltjukat a dudvától szociális munkások takarítsák meg?Egy jól működő közösségben ezt közmunkával oldották volna meg, egy kevésbé működőben kiadták volna pénzért a munkát, hogy számon lehessen kérni a minőséget. A nem működőben ingyen várják a mannát. Az ingyen mannához pedig hozzá kell lopni amit még lehet. Miként az atyafi tette, aki a szépen kipucolt helyekről, a dísznek otthagyott fákat vagdosta le éjszakai műszakban, hogy legyen fája pálinkafőzésre.

Négy esztendő próbálkozása után, Székelyderzsen első ízben sikerült megvalósítani, hogy a temetőn legyen a halottak napi istentisztelet. Egy kicsit úgy érzem: Sikerült megvalósítani azt, hogy szertartásosan odafigyeljenek az őseik hamvaival megszentelt helyre. Reménykedem. Bízom benne, hogy nem csalatkozik meg az én reménységem.

2008. november 1., szombat

Töklámpás

Szép őszi délutánokat adott nekünk a jó Isten az elmúlt időszakban. Ki is használtuk azokat, úgy ahogy kell. Többnyire a kislányommal, mert az uram állandóan ügyintézni volt. Betakarítottuk a kertből a termést - ahhoz képest mennyit gondoztam, szépen termett.
A vetemény végében már nyár végére kikerekedett egy jókora tök. Már akkor kacsingattam felé, tervezgetve a töklámpás formáját... Valahányszor ránéztem eszembe jutott gyermekkorom igazi töklámpása! Minden ősszel készítettünk lámpásokat - mit sem sejtve az amerikai divatról - esténként meggyújtottuk és riogattuk vele egymást. Egyik ősszel szomszédom/barátom azzal állított be, hogy menjek hamar, mert ilyet még nem láttam! Hazahozták szekérrel a nagyapjáék a töktermést s hát egy akkora volt, hogy ketten kellett levegyék a szekérről! Azonnal nekiláttunk a kunyerálásnak, mert tudtuk: ebbe mi is beleférünk! Könnyű dolgunk volt: öten voltunk kettő ellen. Mihelyt megkaptuk, jöttek a bicskák s a kanalak s kezdődött a munka. Akkor álltunk meg, amikor elkészült a MŰ. A veszekedés akkor tört ki, amikor ki kellett próbálni. Három napig nem mozdultunk a híres töklámpásunk mellől. Akkor is azért, mert addig próbálgattuk, hogy szétment. Maradtak a kis ijesztgetős tökök. De az már nem olyan volt, és attól tovafelé minden évben olyan tökről álmodtunk, amibe bele lehet bújni!
A kertemben, bár elég nagyra nőtt, azért akkora nem lett, hogy bele lehessen bújni. (no nem én!)De így is izgalmasra kerekedett a készülődés - főképp azért, mert Dorottyának ez volt az első. Este meggyújtottuk, azóta ücsörög a nagy farönkön és várja az idetévedőket egy kis ijesztgetésre.