2010. szeptember 29., szerda

A nyugati karzat papja


2010-ben restauráltuk a templom nyugati karzatának mellvédjét. A restaurálás során négy évszázad lenyomata bontakozott ki a a mészréteg alól. A mellvéd középső részében verses emlékezés olvasható:
„Akkor elöljárók az Eklézsiában
Voltak fáradozván valam (...)
FINTA IOSEF gyüjt (...)
Zengedezett BACZO IOSEF (...) soltar [os]
Curator MENYHÁRT ANDRÁS, Egyház[fi]
MENYHÁRT LŐRINCZ, utána más két [egyházf]i
DEMETER MIHÁLY és BARTA TAMÁS négy[en]
Mennyben hívségükért emlékezet lészen.”


2010. szeptember 28., kedd

2010. szeptember 17., péntek

Megdermedt a szívünk

Az elmúlt héten utolsó útjára kisértük id. Kocs Árpádot.
92. életévével  az egyházközség egyik legöregebb embere volt.
Önkezével vetett véget életének.
Idén, május 29-én volt a Szent László Kistérség szervezésében  a Hadifogoly és veterán találkozó.  A 84-es gyalogezred honvédjáról, egykori hadifogolyról a képet ott készítette Fülöp Lóránt.
Temetési pedéikációja a Prédiációk a Viharsarokból blogon olvasható.
S. 

2010. szeptember 8., szerda

Forgok a mindenséggel

Homoródalmáson belépni készültem az unitárius templomba, amikor valami megfordította velem a világmindenséget.
A kőkorszakban az ember pattintással, leütéssel készítette eszközeit. A kőkorszak megújulásának, technikai fejlődésének egyik jele, hogy az ember elkezdte csiszolni a követ. Aztán termelni kezdett. Végül letelepedett. Vannak tárgyak, amelyek azóta kísérik az emberiség történelmét. Tárgyak, amelyek a technikai fejlődés gyors változásaival most múlnak ki, és ítéltetnek feledésre. Vagy kapnak új feladatot. Ilyen tárgy a malomkő.
Az új kőkor óta része az ember életének. Megkockáztatom: akkora találmány volt, mint a tűz megismerése. A mózesi törvények valószínű ezért tiltották az elzálogosítását. Az ókori görög, arab, hindu csillagászatban, az északi népek elbeszéléseiben és magyar népmeséinkben a mormoló malomkövek a forgó világmindenség jelképei.
Az egykor nélkülözhetetlen malmok kövei ma nem mormolnak. Hallgatnak. Oldalukról mállik a vakolat, tetejükön a födém igencsak foghíjas. Van, amelyiknek romjait már benőtte a moha. Köveik ide-oda széthordva. Elborzadva gondolok arra, hogy a profétikus és apokaliptikus látomásokban, amikor a malom zúgása nem hallatszik többé, akkor az „egész ország szörnyű romhalmazzá lesz” (Jer 25,11) és levettetik „Babilon, a nagy város egyetlen lendülettel, és többé sehol nem lesz található” (Jel 18,21)
Az nyugtat, hogy nem feledésre ítéltetnek. Új feladatot kapnak. Az egykor nélkülözhetetlen, nagy értékű találmánynak mára spirituális jelentése és üzenete erősödött fel. Az ide-oda széthordott köveket ott találjuk kutak mellett, házak lépcsőjénél, templomok bejáratánál. Amikor éltető vizet merít a gazda, amikor hajlékába vagy „Isten szent házába” lép az ember – akkor két világ határán együtt forog a mindenséggel.
Így forogtam együtt a világmindenséggel, amikor rálépve egy malomkőre „Isten szent házába bémentem, az én Uram eleibe”, Homoródalmáson.
S.

2010. szeptember 2., csütörtök

Egy délután - egy élet


A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...
A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.
Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...
K.